Amiről nehéz beszélni

Elérkeztünk a februárhoz, ami Japánban a pénzügyi év vége. Ilyenkor kell befizetni az összes adót. Szembesülünk vele, hogy mennyi bevételt sikerült az előző évben termelni, illetve, hogy mennyi volt az éves kiadás. Ezenkivül van az április hónap, ami a frissdiplomások munkakezdési hónapja.

Februári meggy virágzás

Amikor ők szembesülnek vele, hogy ha szar is a meló, még legalább 3 évig ezt kell csinálni mert tapasztalat hiányában nem lehet váltani.



Úgyhogy a tavasz ezen része, Tokyoban nem igazán örömteli.

-Miért nincsenek kirakva a vonatra ilyen lelkisegély hivó számok? Budapesten nagyon sok van. Nem tudom ugyan milyen hatékánysággal működnek, de vannak. Vagy hova mehet ilyenkor az aki segitségre szorúl?- kérdeztem egyszer Takutól.
- Vannak pszichiátriai intézetek. Oda bárki mehet. De telefonos lelkisegély szolgálat? Ha létezik ilyen nagyon jól titkolják, mert én igy hirtelen sem tudnám, hol kéne keresnem. Meg most kisérleteznek olyannal, hogy kék fényt raknak a metromegállókba. Az nyugtató hatású és elvileg csökkenti a deprsszióra való hajlamot.
- Húha...ez aztan a probléma megoldás. Itt ne csináld, mert zavarsz másokat, de mashol legyél depressziós.

(Fun fact, a kékfény amúgy éberen tart. Ezért kék a Facebook meg az ilyen szar ledek)

Hát igen. A Japán pszichiátriához nekem is volt szerencsém. Röviden, csak egy átmeneti gyógyulást biztosit és azt is csak gyógyszerekkel.
Tavaly olyan április környékén elment a főnököm aki egyben a mentorom is volt. Ezenkivűl még dobbantott két másik Android programozó.
Bejött egy olyan projekt amit ember hiány miatt egyedül kellett csinálnom, az új főnökömnek nem volt idje úgy megbeszélni a szakmai dolgokat mint az előzőnek, igy mindent egyedül kellett csinálnom.
Szerintem nálam erősebb embert is lestresszelt volna, ha több tiz milkós projektet kell egyedül csinálni, minden felelősségével úgy, hogy a határidőt tartani kellett mert az applikációt ki kellett adni egy maraton verseny elött, hogy amit belefejlesztettem, tudják használni.
(spoiler, befejeztem, megcsináltam, kiadtuk, mindenki elégedett volt, nőtt a fizum is mert ügyes voltam)

Úgy kezdődött, hogy a stressz miatt 3 napig egy percet nem birtam aludni, de az ébrenmaradás is baromi fárasztó volt.
Rászántam magam, hogy elmenjek egy pszichiáterhez.
Már időpontot foglalni is nehéz volt. Felhivtam vagy 8 klinikát, mindenhol azt a választ kaptam, hogy egy hónap múlva van szabad időpontjuk. Végül egy távolabbi állomáson találtam egyet akik azt mondták, jöhetek.

Most annyira nem részletezném mi volt, a lényeg, hogy feltettek egy rakat kérdést, utána felirt vagy húsz darab altatót és azt mondta mehetek. A többi pácienst elnézve is valami hasonló kezelési módszert kaphattak.
Depis vagy? Itt egy adag antidepresszáns, ami igaz, csak felületesen kezeli a problémát, de annyian vagytok, hogy rendes terápiára nincs idő, szóval beat it.

Szerencsére mellettem voltak olyan emberek akik segitettek leküzdeni ezt a vacak időszakot, úgyhogy végül a felirt altatókból csak 2őt vettem be.
De arra gondoltam ha valaki mellett nincsen valami értékelhető lelki támogatás, akkor egy ilyen dolgoggal lényegesen nehezebb megbirkózni.

Gondolom mindenki hallot a világhires(hirhett) Aokigahara erdőről.
Még esetleg arról is hallhattál, hogy egy amerikai youtubber, Logen Paul, levideózott és kigúnyolt egy hullát Aokigaharában tavaly januárban. Ahelyett, hogy ez a húzása a kariere végét jelentette volna, tovább növelte a nézetségét.

Ez az az erdő Japánban, ahol évente átlagosan háromszáz ember lesz öngyilkos. Azért lett ilyen népszerű az erdő, mert egy ezelőtt negyven éve kiadott, és azóta betiltott könyv, a ~Hogyan kövessünk el öngyilkosságot~ ajánlotta mint helyet. Eredetileg egy buddhista szerzetes éheztette magát itt halálra.

Én jártam az erdőben ezelőtt talán 4 éve.
Megfogadtam, hogy az életben nem megyek többet vissza pedig azon az erdőn átvágva, kb. 6 nap alatt (azt hiszem 6 nap volt) gyalog el lehet jutni Kyotoig. De nincs az az Isten aki rá venne arra, hogy én egy éjszakát is eltöltsek abban az erdőben. Már nappal is iszonyat creepy volt.
Persze, hallottam róla, hogy ez az az erdő...de gondoltam egy sima kirándulásból en ebből nem fogok semmit érzékelni.
Az erdőben négyszáz métert nem lehet megtenni anélkül, hogy az ösvényen ne látnál egy-egy figyelmeztető táblát, hogy gondold át, meg ne csináld, meg hivd fel ezt a számot. (nah mégis létezik segélyhivó, ja nem...ez a rendőrség)

(Ezt a képet nem raktam bele, mert nem tudtam beállitani, hogy a Facebook ne azt a képet rakja be thumbnailnek, és nem akartam hogy a Japán ismerőseim ezt  a képet olvassák, utólag elnézést)

A táblákon amúgy a következő olvasható, Az élet a szüleinktől kapott értékes ajéndék. Még egyszer, csendben, szülőkkel, testvérekkel elmélkedjünk a gyermekkorrol. Ne gondoljon rossz dolgokra amikor egyedül van.

Szerintem ennél rosszabb üzenetet nem lehetett volna kiirni...
Nagyon nem kéne leszűkiteni a támogató kört olyanra, hogy szülő meg testvérek. Azért az emberek jó nagy része itt, nem ápol jó kapcsolatot a szüleivel vagy a testvéreivel...
Szóval ilyen táblából sok van, de csak egy ideig. Ha kb. másfél órája már bent jársz az erdőben akkor nem fognak ilyeneket az arcodba tolni. Helyette megjelennek az ösvényre kihelyezett plüssmackók, virágok, fényképek. (ezeket kegyeleti okbol nem fotoztam anno, bocsi)

Ha meg ezek után nem volt még elég szar a kedved, akkor idővel megjelennek a szines fára kötött szallagok. Amikor én voltam, idegenvezetővel voltunk mert az erdőben baromi egyszerű eltévedni. A creepy faktort még növeli, hogy a GPS nehézkesen működik.
Az idegenvezető, egy idősebb japán faszi először felnyögött amikor meglátott.
Biztos azt gondolta, még egy köcsög katasztrófa túrista.

A bácsi geológus volt. Egy csoportal mentünk, ahol mutogatott földmintát, beszélt a Fujiról, hogy ki fog törni majd egyszer, úgyhogy megszivjuk, mutatott kőzeteket és beszélt az erdőben élő állatokról amikből szerinte meglepően keves faj él itt. (nyugi, a viszonylag hideg klima miatt)
Egy másik túrázó feltette a kezét miután a sokadig ilyen szines szallag mellett haladtunk el.

- Elnézést, ezel a szallagok minek vannak ide kötve a fákra? Hogy ne tévedjenek el?
- Igen. De nem mi rakjuk ki. Ezeket azok rakják ki akik még nem döntötték el, hogy vissza akarnak-e jönni. Mi mindig leszedjük öket.

Ezekután több kérdés nem hangzott el az öngyilkosággal kapcsolatban amiért én is és a bácsi is igen hálás volt. Örültem mire végre kiértünk az erdőből. Tudom, hogy aki öngyilkosságot akar elkövetni, nem a főút mellé fogja felaggatni magát, mert az egyik cél, hogy ne találja meg senki. De mégsem tudtam szabadulni a félelelmtől, hogy meglátok egy campinget vagy egy táskát vagy valami otthagyott holmit.

Az erdő amúgy ilyen szép

Űditő volt kiérni az erdőből. Még egyszer visszanéztem a táblára és arra gondoltam, hogy aki komoly vagy akár csak félkomoly szándékkal érkezik, egy ilyen üzenetű tábla nem fogja megállitani.

Tokyoban minden reggel 8tol 9ig, este 6tol 7ig használom a vonatokat. Novemberi már éppen eléggé hűvös nap volt ahoz, hogy téli kabátot vegyek. Örültem, hogy vége a melónak, hogy 6kor el tudtam szabadulni és már tervezgetem, hogy Takuval elmegyünk edzeni utána meg szokásosan vacsizunk valahol és leverjük egymást MarioCartban.
Egyszer csak ránt egyet a vonat. Én a leghátsó kocsiban ülök. A vonat sokáig áll. Már vagy 6 percig. Nem kell bemondani...mindenki tudja, hogy mi történt. A vonat nagysokára begurul az állomásra, majd kérik, hogy mindenki szálljon le.
人身事故(jinshinjikou) baleset, mondja a vonatvezető.
Mindenki anyázva szál le. Köztük én is. Mondják, hogy a szerelvény nem közelekedik.

- Bocsánat, mégis meddig nem közlekedik?
- Két óráig biztosan.

Remek. Gondolom magamban... a kreténjének pont most jutott eszébe ugrani.
Melettem lévő salary maneket hallok szintén hasonló hangnemben anyázni.
- Azt hittem ma korán haza érek. Hogy az ilyen miért nem megy inkább Aokigaharába.

Elszégyeltem magam az előző gondolatom miatt. Eszembe jut a 4 évvel ezelötti Aokigahara.
Hiszen nem tudom, mit élt át amikor ugrott. Lehet, hogy iszonyatosan bántalmazták a munkahelyén és már nem birta tovább. (ami egyébként általános probléma Japánban főleg középkorú Japán nők bánnak borzalmasan férfi munkatársaikkal, majd talán bele veszem egy postba, mert páromnak van mit mesélni róla)

Felszalok egy másik földalattira, amivel majdnem két óráig tart a hazajutás.
De legalább én haza jutok, gondoltam. Kicsit késve de ugyanúgy el tudok menni edzeni, ugyanúgy lesz időnk vacsorázni és még játszani is tudtunk.

Tavaly február óta lakom a Deentoshi vonalán. A költözési szándékomat az is befolyásolta, hogy az előző lakhelyemen a Chuou vanallal jártam. Ott évszaktól függetlenül volt majdnem 3hetente egy ugrásunk.
Olyan helyre költöztem ahol barátnőm szerint kevesen ugranak. Hiszen ezen a vonalon nem szoktak.
Amikor ideköltözem barátnőm döbbenten tapasztalta, hogy több lett az ugrók száma.
Biztos magammal hoztam.

Pedig szerintem csak a szokásos pénzügyi év vége volt.

---------------------------------------
Bocsi srácok, hogy nem egy túl vidám postal készültem, de most február kapcsán éppen ez aktuális.
Ide be linkelek egy videót az Aokigahara erdőről.  De ez most nagyon fontos és amit ide leirok nem vicc...

Az alábbi videót csak akkor nézd meg ha fel vagy készülve rá, hogy iszonyat szar kedved lesz. Ha hajlamos vagy a depresszióra, akkor hagyd ki.
Én már majdnem egy fél éve néztem meg és még mindig borzadva gondolok rá.
Nincsenek benne gusztustalan részek, egyszerűen a film atmoszférája hihetetlen szomorú és sokkoló.

Suicide forest in Japan

Illetve itt egy zseniális irás a barátnőmtől aki kicsit más szemszögből, de ugyanazt a témát dolgozza fel,

Kantoi naplók, A vonatok különös szomorúsága